Fantasztikus szólórepülés"- így is emlegették azt a monodrámát, melyet Vaclav Nizsinszkij, a híres balettművész legutolsó tánca ihletett.

Tanulmányok sora született arról a táncról. Értekezések, neves írók, szociológusok, történészek, pszichológusok tollából, mégis örök titok marad, mert lényege egy őrült-zseni (kinek melyik meghatározás tetszik) fejében játszódott le. S abban a fejben maradt a titok, minden egyéb fejtegetés csak spekuláció.

Ám spekulálni sem érdektelen és nem is érdemtelen róla. Ugyanis a művész közben táncolt. Táncát szülte gondolataiban pedig jelen volt gyermekkori énje, Gyagilev, aki felfedezte, és későbbi magyar felesége, Pulszky Romola is. Ez azonban nem az én képzelgésem, ez Radó Gyula elgondolása, ki nemcsak a monodráma-műfaj lelkes propagálója Magyarországon, hanem e darab rendezője is.

A bemutató megértéséhez (és eleve a címhez is) azonban nem hátrányos ismerni picit a történet előzményét, vagyis magát a meghatározó táncot. Vaclav Nizsinszkij a Gyagilev-féle Orosz Balett világhírű táncosa volt, és 1919. január 19-én lépett fel utoljára közönség előtt, egy svájci üdülőhely jótékony célú estjén. Ebben az időben már környezete sugdolózott a művész elmebeli elváltozásáról és annak egyre inkább konkrét jeleiről. De a skizofrénia elhatalmasodásának kezdeteként is legtöbben erre az estére mutatnak rá határozottan. A művész az előadás első részében csaknem fél órán át mozdulatlanul ült, majd hirtelen táncolni kezdett. Nem tudni pontosan, hogy katasztrofális, vagy zseniális volt-e az ekkor előadott spontán koreográfia.

Nizsinszkij volt az, kinek ötletére az Orosz Balett nyugatra indult hódító útjára, és ennek fénykörében dolgozott együtt Picasso, Marinetti, Darain, Goncsarova, Albeniz, Karszavina, Szkrjabin, Sztravinszkij, Debussy, Cocteau, Milhaud és sokan mások, akik azóta jelentős szereplői a nemzetközi művészeti életnek. Ennek az együvékapcsolódásnak, egymást erősítésnek elindítója Oroszország részéről Nizsinszkij volt és ő volt az is, aki a legrövidebb idő alatt mindannyiuk közül a legnagyobb sikereket érte el.

Ő forradalmasította a táncművészetet, és ez a kísérlete ugyanolyan nagy jelentőséggel bírt, mint Audnak és társainak alkotó kísérlete az építészetben, Picassóé a festészetben, Sztravinszkijé a zenében.
Magánélete azonban túlságosan zaklatott volt, lelke sehol sem talált megnyugvást. S akkor jött az az emlékezetes előadás...

Mint ahogy jön most is, épp január 19-én a budapesti Spinoza-házban, vagyis pontosan száz évvel később, de azon a napon, amikor Nizsinszkij utolsó táncát járta. A most bemutatásra kerülő monodrámában Haumann Máté játssza a cím- és főszerepet, ő vállalta magára, hogy minden idők legnagyobb férfitáncosának sorsát vállalja magára egy nagyon nehéz produkcióban.

A fiatal színész a tánczseni emberi, művészi, lelki és testi drámáját Zalán Magda fordításában eleveníti meg a bravúros feladattal, miszerint egyetlen szereplőként hét alakot is eljátszik. Ő a gyerek Vacláv, ő a nagy táncos, ő a későbbi magyar felesége, azaz Pulszky Romola, és ő a szobrász Rodin is.

A rendező a fent már említett Radó Gyula, a jelmeztervező pedig Zoób Kati, az egykori jelmeztervező, ki azóta az egyik leghíresebb magyar divattervezők egyikévé vált. A művészeti tanácsadó Seregi László.

Csomós Éva

Megjelent: Sulinet Portál, 2006