Horváth Péter kenyérkereső foglalkozására nézve fotóriporter. Méghozzá a jelesebbek közül való. Riportfényképeit sajátos világlátás, szokatlan képi fogalmazás jellemzi.

Horváth Péter

Ez vitathatatlan tény. Ám, úgy gyanítom, a legtöbb gondot éppen a hivatása okozta neki. Bizonyára hosszú időbe tellett, amíg ezt az általában nagy föltűnést keltő tevékenységet a maga visszahúzódó, könnyen sérülő egyéniségéhez igazította.

Mindig is nehéz volt elképzelnem őt, amint száguldozik, tülekedik, mint egy vérbeli eseményvadász, hol itt, hol ott tűnve fel; a fényképezőgép pedig csattog a kezében, mint a géppuska. Bennem más kép él róla. Úgy képzelem, ha ő meglát valamit, megáll, mielőtt lefényképezi, elgondolkodik, majd alaposan megvizsgál mindent, mert nem az eseményre kíváncsi, hanem arra, ami az esemény mögött van; az okozatnál sokkal jobban érdekli őt az ok. Éppen ezért Horváth Pétert, közel huszonöt éves ismeretségünk kezdetétől fogva, mindig töprengő fotográfusnak tartottam; s már ebből is kiderül, hogy az átlagosnál érzékenyebb alkatúnak képzelem (ebben az itt közölt fényképek megerősítenek), akit a látvány nemcsak megérint, hanem fel is sebez, megéget, így azután nem tud szabadulni tőle, amíg a dolgok lényegéig nem jut el.

Korai munkái látszatra nyugtalanítóan egyszerűek. Érződik róluk, hogy készítőjük valami után kutat a látvány mélyén. Előbb igyekszik puritánul, szinte eszköztelenül fogalmazni. Felvételein alig találni fölösleget, elhagyhatót, hanem csupán a látvány lényegi részének kiemelését, fölmutatását. Később azonban fényképein feltűnnek a formai újítások; a korszerű technika kínálta szinte minden eszközt kipróbált, fölhasznált.

Olvasd tovább és nézd meg a kiállítást az Origo Galériában