Manapság mintha úgy tartanánk, csak az eredmény számít, és az nem, hogy miféle szándék előzi meg a tettet. E film szereplőinek nem jut eszébe az okot keresgélni, csak azt a bizonyos célt nem akarja senki beteljesíteni.
 |
Filozofikus problémával állunk szemben - érezzük már rögtön az elején, pedig a film egyharmadának végéig nem is tudjuk, hogy mi a cselekmény lényege, nem tudjuk, mi a főhős célja, csak azt, hogy sehogy sem sikerül neki elérni.
Aki dús akciójelenetekre vágyik, gyorsan keressen mást magának, pedig ha a látványtól kicsit eltekintünk, ennél nagyobb akcióra aligha bukkanunk máshol. Mert a rendező, Abbas Kiarostami olyan problémát vet föl, minek helyes megoldását - hiába futtatjuk végig fejünkben a lehetőségek tömkelegét - nem sikerül megtalálnunk. S már csak azért is nézzük tovább a filmet, hátha neki sikerül valamilyen elfogadható, megnyugtató, de akár megdöbbentő választ adnia.
Nehéz elmesélni, miről szól ez a filmre vitt gondolat, mint ahogy ötlete is olyan egyszerűnek tűnik, mintha egy cetlire firkantották volna fel, amit végül mégsem dobtak el. Hiszen nagyjából végig ugyanazt látjuk. Egy férfi ül az autójában, ki időnként megszólít valakit, hogy megbízza egy feladattal. Látszólag nagyon egyszerű munka lenne, bárki könnyedén el tudná végezni, busásan meg is fizetné érte, ám mégsem vállalja senki.
Aztán megtudjuk a feladatot, s mi, nézők is kényelmetlenül kezdjük érezni magunkat tőle. S mert így teszünk, észrevétlenül belecsöppentünk a történetbe, s már el is felejtettük, hogy mindez csak kitaláció, feszülten várjuk a következményeket, és a megoldhatatlannak tűnő megoldást.
Pedig ugyan mi közünk lenne egy iráni helyszínen autózó perzsa férfihez, nem tudunk azonosulni sem a helyszínnel, sem a környezettel, sem az ottani életmóddal. Ám a probléma annyira egyszerű, és mégis annyira lehetetlen, hogy muszáj részt vennünk benne, s nincs más választás: kutakodni kell a részletekben.
S mi rögtön az embert akarjuk megfejteni, a személyt, az ő problémájával. Pedig ez rajtunk kívül a filmben senkinek nem jut eszébe.
Tehát ott ül a volánnál az a középkorú férfi, nyugati eleganciával, megszilárdult intelligenciával, de az arca nem árul el semmit. Nem tűnik elkeseredettnek, kétségbeesettnek, de még csak indulatosnak sem.
Valamiféle keleti nyugalommal hajt a poros úton, s még akkor sem tűnik fel az izgalom jele rajta, mikor megszólít bizonyos embereket. Nem tudjuk, milyen szempont alapján választja ki épp azokat, mint ahogy azt sem, hanyadik megszólítását látjuk most.
A férfi nem kedves, elég lényegre törő módon faggatja beszélgető társait, akik még az autójába is beülnek, kocsikáznak vele, s útközben tudják meg az autós különös ajánlatát. S nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy nem a szokásos fotózási móddal találkozunk.
Tehát nincsenek arcrezdülést fürkésző közeliek, nincsenek drámai beállítások és fényhatások, a kamera még csak nem is követi mindig a szereplőket, mert azok ki és besétálnak a képbe, s a lényeges párbeszédek közben is többnyire csak olyanokat látunk, hogy a főszereplő sebességet vált az autóban, vagy azon mélázhatunk, mennyire porosak is az ottani utak. S talán épp ettől lesz annyira hátborzongatóan izgalmas az egész.
Hiszen mégis olyan arcok bukkannak föl, melyeket sosem képzelnénk el színésznek, olyan reakciók vésődnek belénk, miket nem lehet gyakorolni, melyekre nem lehet felkészülni.
A folyamatos és hömpölygő valóságban vagyunk, méghozzá annak is a megragadhatatlan jelenében, mibe a múlt és a jövő egyaránt bele szövődik. S olyan egyszerűen mesél ez a történet, hogy egy pillanatra még azt is elképzeljük: ide nem is kell forgatókönyv, nem is kell semmi, csak a megfelelő időszakban bekapcsolni a kamerát, s hagyni: rögzítse, amit lát. Aztán gyorsan elszégyelljük magunkat ettől a könnyelműségtől, mert ilyen tökéletesen talán nem is lehet megragadni az érzelmeket.
Nem véletlenül rebesgetik azt, hogy manapság Irán tanítja filmezni a vén Európát, egyszerű történeteivel barackot nyomva fejünkre a túlművelt produkcióinkért. Mert ők "csak" a szelet próbálják megragadni, de olyan eredeti érzékenységgel, mely számunkra még komoly titok. Mert e rendezőknek sajátos módon sikerül kikanyarítani egy darabkát a végtelen időből, hogy aztán lazán engedhessék el, mondván, hogy az élet úgyis megy tovább, mert minden a következménye és ugyanakkor az előzménye valaminek. Vagyis minden történet folytatás, mely maga is folytatódik a végtelen időben. De hogy honnan jön, és milyen irányba kanyarog tovább? - na az még a titok számunkra.
Ebből fakadhat, hogy Kiarostami filmjei előzményei és folytatásai egymásnak, s mégis mindegyik különálló, és főként egyedülálló alkotás.
Aztán az a pillanat is eljön, amikor megtudjuk a zárkózott arcú férfi egyszerű titkát: ami nem más, mint hogy valaki, akárki, akiben megbízhat, bizonyos pénzösszeg ellenében (ami nem is kevés, hiszen hat havi fizetésnek felel meg), temesse el másnap hajnalban egy kopár domboldalon, egy fa tövében, egy gödörbe, amit már megásott magának. Csak annyit kér az illetőtől, hogy előzőleg kiáltsa kétszer a nevét, és ha nem felel, akkor szórjon rá húsz lapát földet.
S valóban nem tűnik bonyolultnak a kérés. S valóban lenne is hová tenni azt a pénzt azon az embertpróbáló vidéken.
Annak a kurd kiskatonának is, aki épp visszatérőben van Teherán környéki laktanyájába, és akit autóstopposként szed fel. S akinek ártatlan, fiatal arcára úgy ül ki a rémület, hogy az önmagában egy filmtörténelmi pillanat.
A másik utas sem gazdag, egy barátját meglátogató afgán papnövendék, ki már nem szalad el riadt őzként, mint az iménti katona, ő már a Koránból hoz érveket a készülő tett ellen. De a perzsa férfi mégis magára marad szándékával.
Szívremegtető az a pillanat, mikor a kietlen vidék kanyargós útján autózva, kocsijának egyik kereke lecsúszik az útról. Hirtelen ott terem - szinte a semmiből - egy csapatnyi ember, kik azonnal visszahelyezik az autót az útra, s még csak köszönetet ismét elnyeli őket a titokzatos táj. Halálát senki nem akarja megsegíteni, ám megmentésére azonnal számolatlanul érkeznek.
Aztán rátalál harmadik utasára is, egy érett, bölcs török férfi személyében.
Ő igent mond a kérésre, bár nem ért egyet vele. Csak súlyosan beteg fia gyógyíttatása miatt megy bele a szörnyű alkuba, ám előbb elmesél egy történetet a "cseresznye ízéről", mely egy döntő pillanatban megváltoztatta az életét.
S itt, a filmnek ezen a pontján kis időre reményt kap a már reményvesztett néző. Mert úgy tűnik, mintha hősünk is élni akarna. Izgatottá válik, mintha szándékában is elbizonytalanodna, mi pedig drukkolunk neki, mert melegség önti el a szívünket, s úgy érezzük: nem történhet olyan, amitől érdemes lenne megfosztani magunkat ettől a csodálatos pillanatokat hordozó élettől.
S amíg ebbe feledkezünk, hősünk hazamegy, bezárja a lakását, taxit hív, s kiviteti magát a fa tövében megásott gödörhöz.
Feleszmélünk. Vége kell lenni. De miféle megoldás az ilyen? S milyen megoldás képzelhető el, ha már a jó döntést nem sikerült megtalálnunk? Tolakodnak bennünk a kérdések: Bevette az altatókat? Másnap reggel elment a török állatpreparátor? Szólította kétszer a nevén, a vállát is megrázta? Biztos?
 |
Nem tudjuk a választ, csak remélni szeretnénk, hogy az élet erősebb, mint a halál. Csak azon kapjuk magunkat, hogy, az apró pozitívumok (nem is fontos, hogyan?) valahogy beszivárogtak a filmbe, de nem azért, hogy megnyugtassanak, hiszen az egész film még a befejezése előtt (és éppen akkor) cudarul elhagyott bennünket.
Csak dermedten ülünk a kérdéseinkkel, s közben menetoszlopban ügető katonák csoportját látjuk a tavaszi domboldalon. Valahogy így lehet befejezni a befejezhetetlent. Kameraállványt látni, a rendezőt, meg a főszereplőt civilben, s a gyaloglástól elfáradt katonák arcát közelről, kik ücsörögnek a fa tövében, a forgatás szünetében, s egyszerűen "csak" léteznek. Még lessük a gödröt, meg az arcok közt a kurd kiskatonáét, aztán feladjuk: ez csak egy felvetett gondolat volt. Egy papírfecnire írt ötlet. S örülünk, hogy nem dobták el.
Ta'm e guilass
Színes, feliratos iráni film.
Írta és rendezte: Abbas Kiarostami
Fényképezte: Homayoun Payvar
A vágó Abbas Kiarostami volt.
Szereplők: Homayoun Ershadi, Abdolrahman Bagheri, Afshin Khorshid Bakhtiari, Safar Ali Moradi, Mir Hossein Noori
Csomós Év
a
