A jó beszélgetés kölcsönös ajándék. Új gondolatokat, belénk ívódó hangulatokat vagy olyan szavakba foglalt felfedezéseket ad, miket érzünk ugyan, de még nem sikerült ilyen pontosan megragadnunk; ami nem is csoda, hiszen már alaposan elkoptattuk a szavakat. Talán már azzal is beérjük, ha csak egyikünk számára ajándék, ha csak egyikünk érzi úgy: "ismerem" ezt az embert, hiába találkozunk először. A jó beszélgetés talán nem is fejeződik be, csak abbamarad valahol, mit lehet folytatni legközelebb, vagy hangulatában időzve tovább építeni. Malek Andrea ilyen hangulatot ajándékozott.

A szép énekhangú színésznőt ismeretlenül is kedves, nyugodt, türelmes embernek gondoljuk, de azt nem is sejtjük, hogy olyan bölcs éleslátás birtokosa, amilyennel csak ritkán lehet találkozni. Malek Andreáról ugyan nem hallani, hogy meditál és jógázik vagy kínai konyhán él, azt sem, hogy a Feng-shui elve alapján rendezi be az otthonát, de nagyon úgy tűnik, hogy jóban van önmagával, harmonikus kapcsolatban él környezetével, és látszik, hogy derű sugárzik belőle, ami pedig az egésznek a lényege.

- Jógázom, a Feng-shui alapján rendeztem be az otthonom, és szeretem a kínai konyhát. - kezdi nevetve - Úgy gondolom a Feng-shui egy kiérlelt, jól működő tudomány, ami segít nekünk visszatérni a mi saját gyökereinkhez. Az ember véleménye formálódik, magam is sok könyvet olvasok, és borzasztóan fontosak ezek a felfedezések, de közben egyre jobban szeretem a saját kultúránkat. Öt éve gondolkozom ezzel a logikával, és figyelem ezzel az észjárással a sorsokat. S még ma is el tudok képedni olyasmin is, hogy pl. a Mary Poppis mennyire buddhista! Azért is tetszik nekem, mert ezt olvastam először, és ezt olvasom most a gyerekeimnek esténként, mert jelenleg ez van soron. Különösen az a rész megragadó, amikor a Banks-családnak születik még egy gyereke, Annabell, és jön hozzá a seregély, hogy az ablakban piskótát kérjen tőle. Mondja is neki, hogy milyen rendes, és köszöni, de felhívja rá a figyelmét, hogy ezt majd el fogja felejteni. Annabell pedig bizonygatja, hogy ő ezt soha nem felejti el. Sírva fakad, bemegy hozzá a mamája, ki azt gondolja, hogy azért sír, mert jön a foga. Annyira egyszerű és finom a fordítás, hogy az ember nem is veszi észre, és ott jár azok közt a falak közt, és velük éli a mindennapokat. Az embernek elszorul a torka, miközben olvassa. Mert erről szól az élet, ez a lényeg: elfelejtjük, amit hoztunk magunkkal.

- Visszaköszönt ez a jelenet akkor, amikor mamaként a gyerekágy fölé hajolt?
- Amikor a második gyereket nézegettük, akkor már összekacsintottunk ezen. A mi szűk családi körünk is fogékony ilyen dolgokra, mert anélkül, hogy akár egy szót is ejtenénk róla, tudjuk, hogy komolyan kell venni egy ilyen jelenetet, egy ilyen kis lényt, és nem kezdtük el félrekezelni az ilyen helyzeteket. Olyan szempontból pedig a mamáról szól a történet, hogy ő az, akinek tudnia kell, mi van a gyerekével, és saját magát nyugtatja meg azzal, hogy biztos a foga miatt sír. A gyerekeken keresztül kezdtem el figyelni - mondja eltűnődve. - Bizonyos érzékenység magától is kifejlődik ezen a téren. Bizonyos törvényszerűségeket, ismétlődéseket veszek észre.

- Úgy tartja a mondás, hogy az okos ember más kárán, más példáján is tanul. Más ennek az értéke, mint amikor saját magának tapossa ki az utat?
- Vagy pedig addig üti a fejét a falba, míg rá nem jön,mi az amit nem jól csinál. De azoknak is megvan a miértje. Ha az embernek nincs olyan sok dolga vagy nem a megélhetésért küzd minden pillanatban, és van ideje megnyugodni, elkezd ezen gondolkodni. És mindenki máshol tart.

- S ez talán nem is korfüggő. De a gyakorlat mindig nehezebb az elméletnél, különösen, ha az élete - hivatása révén - nyilvánosság előtt zajlik.

- Létezik az a jelenség, amikor azzal a felkiáltással írnak az ember magánéletéről, hogy "a népek ezt szeretik!". Amiben túlzottan nem hiszek, mert az ötvenes években még a művészi teljesítmény volt a téma, és szerintem azóta is ugyanolyan emberek élnek. Az én esetemben eltelt hat év úgy, hogy színésznőként nem voltam sokat színpadon. Az Evitával hagytam abba, a Chicago-val tértem vissza, a közönség pedig nem értette az éles váltást, mert az évek során nem volt meg a fokozatos átmenet. Magyarországon a közönségem 19 éves koromban ismert meg úgy, hogy fehér ruhában, vonószenekar előtt álltam a színpadon, hosszú hajamat fújta a szél, és kislányokat vagy pozitív hősnőket játszottam. Kint meg 32 éves, elvált, életét újra kezdő, pofátlan nőt láttak Magyarországról, akinek van egy kis magyar akcentusa. A magyar akcentusú karakter Bécsben nagyon ismert és szeretett, de többnyire csak az operettben. A német nyelv alkalmasabb is arra a műfajra. Akárhányszor néztem körül külföldön a szakmában mindig nagyon depressziós lettem, mert úgy éreztem, hogy nem kerülhetek közel a tűzhöz, mert a musical - ami amerikai és angol műfaj. Más az üzenete eredeti nyelven, mint egy fordításban - jó esetben magával hordozza a darab gondolatvilágát és a zeneiségét -, de reményem sem volt arra, hogy az eredeti rendezői elgondolásban az eredeti koreográfiát táncolhatom. Arra mégsem gondoltam, hogy megpróbáljam külföldön. Aztán '93-ban, mielőtt férjhez mentem, hívtak az Elisabeth főszerepére. Az eredeti darab címszerepét játszhattam volna, de nem tetszett, mert hideg, kőkemény történet volt, és kritika saját magukról, másra számítottam és nem vállaltam el. Tíz évvel később mégis úgy hozta a sors, hogy az Elisabeth bécsi felújításában játszhattam másfél évig a Gouvernantét Ludovikát és Frau Wolf-ot. Nehéz munka volt, nagyon sokat tanultam és sok jóbarátot találtam. Úgy értékelem, hogy el kellett mennem megtalálni magam. Meg kellett tanulnom kérni, kérdezni és meghallgatni, megérteni a válaszokat. Meg kellett tanulnom elhinni és örülni annak, ha szeretnek, és hogy ennek a szeretetnek nincs köze ahhoz, amit otthon elértem, hiszen nem is írtam ki magamra, mivel töltöttem az elmúlt 20 évet. Így végre el tudtam hinni az öreg, régi jó barátoknak, hogy ők is magamért szeretnek.

- Már csak a létszámot tekintve sem lehet könnyű kiszűrni az igazi, őszinte emberi közeledést; megfelelően kezelni a kritikát vagy akár a sajtó vélemény nyilvánítását...
- Ez egy felelősség, amit régebben nem vettem komolyan. Nem akartam sztár lenni, csak jól végezni a munkámat, mert nem tartottam magam olyan fontosnak. Ezért tudok ma is olyan jól meglenni a címlap nélkül, mert nekem nem ez volt a célom. Ez az alkotó életmód olyan, mint az almafa. Nem terem minden évben ugyanúgy. Ha hagyják normálisan működni, akkor elfogadják, ha egyik évben csak virágot hoz vagy kevesebb termést, míg máskor hatalmas almákat ad. De ez a valóságban nem így működik, mert ha így lenne, akkor nem kéne pl. Feng-shuizni. Ha itt lennének az elődeink vagy jobban figyeltünk volna rájuk, ők megmondanák, mire lenne szüksége annak a fának, mint ahogy azt is, hová ne tegyék abban a házban az ablakot. De az is elegendő lenne, ha észrevennénk, mikor kondul meg bennünk egy figyelmeztető kisharang, vagy mit mond az a sokszor nagyon halk hang, ami bennünk szól. Az emberek mindenhol egyformák. Csak szép lassan elvesztik az egymás közötti kapcsolatot, ha van rokonságuk, többnyire mérgesek rájuk, és csak kevesen segítik egymást. Pedig bőven elég lenne saját magunkat figyelni, nem másféle kultúrákat, hiszen nekünk is itt van minden a szemünk előtt, csak nem vesszük észre.

- Miközben csak egyre múlik az idő...
- Igen, csak kár az elveszett életért. Nagyon szép dolgot olvastam a mandalákról. Az életnek ezt az alapmintáját a nagy vallások az út szemléltetésre használják. Születésekor lépünk át a közepén, és lépkedünk szépen tovább a napokkal egyre távolabb a középtől, tanulunk, fejlődünk, csalódunk, megcsömörlünk, mígnem elérjük a legtávolabbi pontot. Az egyetlen lehetséges előbbrejutás a visszafordulás, és az évek múltával egyre jobban látjuk a lényeget, szeretettel, és bölcsen térünk vissza a maghoz, hogy elhagyjuk a mandalát.
- A vég egyben az új kezdet is. A mandala pedig mindenben megtalálható. Minden mandala: a virágkelyhek, égitestek, a tányér, az emberi szemek, a Föld a hópelyhek. Ősi figurák, mik régóta léteznek, és később is ugyanazok lesznek. Épp Bécsben ültem egy parkban, ahová építettek egy játszóteret. Mély lila vastag zsinórból szép narancssárga gyöngyökkel összefogott óriási mászókát, amin a gyerekeim különböző kunsztokat mutattak be, én pedig ott ültem, olvastam ezt a könyvet - mi szintén narancssárga és lila volt, s egy mandala volt a borítóján -, és ott, akkor semmi sem hiányzott az életemből. Jó helyen voltam és jó időben.

- Úgy tűnik, igen tájékozott ezen a téren. Mi vezette ide?

- Elment a hangom. Valamit elrontottam. Vannak olyan dolgok, amikről tudomásom van. Például, hogy sokáig gondolkodom, aztán spontán lépek és nem bánom meg. Felismerem a sorsszerű lépéseket, és most sem tenném másképp. Ez egy ilyen lépésnek volt az eredménye. Egyik tanárom szerint elvesztettem az ősbizalmamat. Azt, amivel megszülettem, és amivel keresztülhúztam harminc évet. Kívánt, akart gyerek voltam, nagy szeretetben nőttem fel, de 36 éves koromra elfogyott a tartalék. Ez arra is megtanított, hogy jobban kell becsülnöm a hangomat és magamat is. - Felnevet, mintha magán nevetne. Bár így látnánk mi is magunkat! - Ilyenkor persze jönnek azok a megkérdőjelezendő válaszok, hogy "de hát én becsülöm magam! ", de biztos, hogy így van? Van egy alapvető könyv (Thorwald Dethlefsen-Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez), ami nekem sokat segített, s azóta már sok barátomnak megvettem, mert másképp válnak megérthetővé a velünk történő dolgok. Nem vidéken élek, nincs sok közöm az ősi gyógymódokhoz, és azt is sokan elfelejtettük, hogy ha van egy adott probléma, akkor az egy bizonyos szervet támad. Márpedig mindenkinek van egy problémája. Aztán a csakrákat is tanulmányoztam. A zöldet, ami a szív, a kéket, ami a kommunikációért felelős össze kellett harmonizálni a harmadik szememmel, mert az elmém nem volt összhangban a szívemmel. Egyszerűen nem beszéltek egymással.

- Logikus következtetés. S akkor el kezdett oldódni a gubanc?

- Semmi nem képződik azonnal, semmi nem oldódik fel azonnal. Eltartott másfél évig. Nagyon kell figyelni, mit mond az a hang, mire kondul be a harang. Azok a gyerekek, akiket nyitottan nevelnek, még nagyon jól hallják, és habozás nélkül meg is mondják a hang igazát.

- Úgy tűnik, nagy béke van Önben.
- Arrafelé igyekszem. - mosolyog nyugodtan. - Nagyon sok jó pillanatom van, rakom is oda a többi közé, miket már nem szeretnék elveszíteni.

Csomós Éva

Megjelent: Kelet Kapuja Magazin, 2006